Üdvözöl a(z) Mezőcsáti Református Egyházközség

''Ha pedig a világosságban járunk, közösségünk van egymással és Jézus Krisztussal.'' (I. János 1:7)  

Rovatok
HÍREK

Keresés



Hírek véletlenszerûen

Mezőcsát város
[ Mezőcsát város ]

·Mezõcsát város lap.hu oldala
·OKTV dolgozat (készítette: Boros Gábor)

Ajánló


Info
PageRank ikon ingyen


Presbiterportrék: Horváth Sándorné Fónagy Ágnes
Dátum: 2009. június 16. kedd, 09:46 Közzétette: kaf

Egyházközség Alexa Gábor lelkipásztor: Kedves Ágnes! Újságunk gyülekezeti lappá válása óta vagy a presbiterportrék-aktualitással rovatunk vezetője. Most elérkezett az idő, hogy te magad légy a bemutatott presbiter. A rovatot szívvel lélekkel vezeted, s ebben a szép feladatban bizonyára segítséget jelent számodra, hogy mély mezőcsáti és református gyökerekkel rendelkezel.

Horváth Sándorné Fónagy Ágnes: Igen, Mezőcsáton születtem 1947. szeptember 2-án. Édesapám Fónagy Béla, édesanyám Pásztor Mária. A dédszüleimhez visszavezetve a család tagjai kereskedők és iparosok voltak.  Református család volt a Fónagy és a Pásztor család is. Mindkét részről nagyszüleink tisztességes öregkort értek meg. Mi unokák nagyon szerettük a nagyszülőket, mert ők voltak azok az emberek a családban, akik ráértek az unokáikkal beszélgetni, rájuk figyelni és vigyázni, vagy éppen a szőlőbe kimenni velük. Gyakran csak azért jöttek el hozzánk, hogy velünk legyenek. Ezért én mindig boldogan gondolok rájuk, még ha gyakran oktattak is bennünket a jóra, amit egy gyermek persze nem mindig szeret. Nagyon boldog gyermekkorom volt, hiszen szüleimnek én az ötödik gyermekük voltam, s így nagycsaládban nőhettem fel. Testvéreim: Icuka aki 10 hónapot élt, Manci, Duci és Béci. Engem a nagyobb testvéreim tanítgattak betűkre, s mire iskolás lettem, már megtanultam írni és olvasni.
A. G.: Egy családi közösségben azért mégiscsak a szülők szerepe szokott a legmeghatározóbb lenni. Hogyan emlékszel vissza rájuk?
H. S.: Édesanyám rendkívüli teremtés volt. Hogy miért…? Soha nem volt ideges, szótlan, azonnal megtalálta velünk a beszélgetés fonalát. Nagyon szépen énekelt, nagyon szépen tudott mesélni. Emlékszem, hogy a Hamupipőke című mesét nagyon sokszor elmesélte. Nagyon szép hangulata volt így az estéknek. Édesanyám szeretete, jó kedve sok idős nénit is vonzott hozzánk a szomszédságból, akik hozták magukkal a kézimunkát, s ének és nevetés közben haladtak a hímzéssel. Elevenen él bennem az is, amikor 1954-ben 1. osztályos tanuló lettem, és tanító nénim – néhai Dr. Harsági Istvánné Pötyike néni –, életem első szereplési lehetőségét adta anyák napjára. Jankovics Éva: „Egy kismadár torkát megnyitotta” versét szavaltam. Amikor a tömegben édesanyámat felfedeztem, attól kezdve csak neki mondtam a verset, majd átadtam a neki szánt gyöngyvirág-csokrot. Jutalomként, köszönetként édesanyám elvitt a Kőrösi Cukrászdába, és 1 forintos fagyit kaptam, ami akkor bizony 2 gombócból állt.
Édesapám igazi családfő volt. Kellő szigorral irányította, nevelte gyermekeit, de ha úgy adódott, akkor nagyon jó humorral tudott hozzánk szólni. Én voltam a legkisebb gyermek a családban, ami bizonyos előnyökkel járt. A nagyobb testvéreim mindig mondogatták is, hogy „Apu, Áginak többet engedsz, mint nekünk”.
Nagyon szerettem édesapámhoz a saját boltunkba bemenni. Mindig volt a boltban olyan néni vagy bácsi, akit szívesen figyeltem, mint gyermek. Megfigyeltem, hogy mit beszél, hogyan vásárol. Amikor kellő információt gyűjtöttem, egy adott pillanatban én is megjelentem az üzletben és beálltam a sorba. Lehetőleg akkor, amikor tele volt az üzlet. Ezeket az embereket megszemélyesítve álltam oda édesapám elé és kértem, hogy engem is szolgáljon ki. Apukám ki is szolgált, majd következett a fizetés. Ilyenkor én ezt választoltam neki: „Fónagy úr, csak nyugodtan írja be a könyvbe, mert a férjem a gyárban dolgozik, és csak harmadikán hozza a fizetést. Akkor fizetem ki a tartozást!” Ilyen dolgok történtek 1952-53-as években. Sajnos az lett a fűszerbolt történetének folytatása, hogy beállamosították.
A. G.: Hogyan élte meg családod ezt a nehéz időszakot?
H. S.: Nagyon nehezen. Örültünk, hogy egyáltalán a lakásban maradhattunk, de édesapám a történtek miatt egyre szomorúbb lett. Kis idő múltán ugyan a Földműves Szövetkezet alkalmazta a Papír-Írószer Ajándékboltban, mint vezetőt, de sajnos ez az idő nem tarthatott sokáig, mert édesapám 1959. július 19-én szívinfarktusban meghalt. A bajok ezzel sem értek véget. Mivel édesapám csak 5 évet dolgozott állami boltban, nyugdíjra sem volt jogosult. Nagy tragédiánkban nem tudtuk a kiutat. Édesanyám, aki addig mindenkit tudott vigasztalni, ágynak dőlt. Szomorúak voltunk, de a jó Isten e próbák során is velünk volt, s átsegített minket e nehéz helyzeteken. Édesanyám meggyógyult, lett ismét munkahelye. A Földműves Szövetkezet Porcelánboltjának vezetője lett. Így életünk visszatért rendes medrébe.
A. G.: A család mellett mindig hatással vannak egy gyermek, egy fiatal életére azok a közösségek is, amelyeknek tagjává válik. Te hogyan emlékszel vissza az iskolában eltöltött évekre, és milyen emlékeid vannak gyermekkorod hittanóráiról?
H. S.: Nagyon szerettem az általános iskolába járni. Mindenre kapható voltam, ha kellett rajzoltam, sportoltam, báboztam, őrsvezető voltam, csak hogy közösségben lehessek. Általános iskolában jeles tanuló voltam. Hetedik osztályos korunktól volt hitoktatás az iskolában. Técsi Béla és Simon Béla bácsi oktatott bennünket, magával ragadóan az egyház és a hit dolgaira. Emlékszem arra, hogy sokféle képekkel illusztrálva az elmondottakat beszéltek nekünk, ami segített a Biblia és az egyház világának megismerésében. Majd nyolcadikos korunkban konfirmáltunk. A felkészítésen mind a két nyolcadik osztály együtt volt, és együtt is vizsgázott.


Konfirmáció, 1962

A. G.: Az általános iskola után akkoriban is a továbbtanulás ideje következett, mely a felnőtté válás, a családalapítás felé vezető út kezdete.
H. S.: 1962-ben a család összeült, hogy mi legyen a továbbtanulásommal. Édesanyám és Budapesten élő testvére, aki az én keresztmamám volt, úgy döntött, hogy menjek a fővárosba tanulni. Keresztmamámék ezzel segítenek anyukámnak, hogy betegsége vissza ne térjen. 1966-ig így a Kaffka Margit Gimnáziumba járhattam. Persze ezt követően továbbtanulásról szó sem lehetett, mivel édesanyámnak mindössze két éve volt a nyugdíjig, s a családban a további tanulmányok finanszírozására nem lett volna fedezet. Visszajöttem Mezőcsátra, és azonnal lett állásom a Sütőiparnál, mint adminisztrátor és árukiadó. Itt találkoztam és ismerkedtem meg leendő férjemmel. 1968-ban házasságot kötöttünk, két gyermekünk született, Sándor és Anita.


 
Három unokám van, Máté, Józsika és Zalán. Nagyon szeretjük őket, és én nekik adom vissza azt a sok játékot, mesét, beszélgetést, a jó hangulatot, amit szüleimtől és nagyszüleimtől kaptam. Szeretnek is itt lenni nálunk! Férjemmel boldog házasságban élünk, mert amit a jó Isten megadhatott, azt mi megkaptuk, elsősorban egészségünket. Presbiternek először a 2000. január 1-jétől kezdődő ciklusra választottak meg, és azóta is e tisztségben szolgálom egyházközségünket.
A mai napig dolgozom a kis butikomban. Megvárom, amíg lebontják, mert ez az üzlet nem a forgalmáról híres, hanem arról, hogy ide be lehet jönni vásárolni, és bensőséges hangulatban beszélgetni örömünkről-bánatunkról. Én szeretem az embereket, és azt hiszem, ezt ők is érzik rajtam.
Egy ige jutott eszembe e beszélgetésünk kapcsán:
„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr!” (5Móz 8,2a)

 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Egyházközség
· Több hír: kaf


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Egyházközség:

A mezőcsáti református templom belső felújítása 1999-2000.


Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz


Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Kapcsolódó rovatok

Egyházközség

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.


(C) 2006 | Mezőcsáti Református Egyházközség | Minden jog fenntartva. | Impresszum

Készítette: kaf

A PHP-Nuke terméktámogatás nélküli szabad szoftver, amelyre a GPL licensz érvényes.
Oldalkészítés: 0.17 másodperc